A Z generáció merőben mást él meg, mint elődei? Mindig is voltak generációs különbségek, vagy csak a felgyorsult világ, az internet térnyerése, a munka és magánélet egyensúlyának felborulása eredményezett olyan szituációt, amely merőben megnehezíti a „mai fiatalok” dolgát? Van egyáltalán manapság sikeres pályakezdés? Hogyan legyünk elégedettek önmagunkkal? Mit dolgozzak, mikor, de legfőképp miért? Dr. Zolnay Judit, üzleti executive coach-tanácsadóval beszélgettünk.
A generációs különbségek vizsgálata slágertéma. Számos dolgot magyaráznak is ezzel, mégis azt említetted, hogy valójában nincsenek is nagy különbségek egyes generációk között, sőt megannyi séma megegyezik. Miért?
Utáltam, mikor fiatalkoromban a családi és ismerősi találkozók alkalmával felcsendült a „bezzeg a mi időnkben” megjegyzés. Amikor először kezdtem érezni ezt az érzést a fiaimmal kapcsolatosan, fülön csíptem magamat és megpróbáltam megfejteni, hogy mi váltja ki mindig az előző generációkból ezt a lezárást.
Ezek a frusztrációk, feszültségek, generációs különbségek azért keletkeznek, mert nem vagyunk nyitottak arra, ha valaki másmilyen. Azt várjuk el, hogy a fiatalabb korosztály ugyanolyan legyen, amilyenek mi voltunk, vagy éppen amilyenek vagyunk – ami képtelenség és butaság. Szerintem az egész abból következik, hogy míg régen a generációk együtt éltek, manapság minél hamarabb igyekeznek elkülönülni és a saját szubkultúrájukban tölteni az időt. Erre jön még, hogy egyszerűen más most az időszak, mások a technológiák, a trendek, más hatások érik a fiatalokat, és másképpen szocializálódnak. Fontos, hogy mi, a szülők is másképpen nevelünk sok tekintetben, mint a mi szüleink tették velünk. Természetes, hogy az újonnan jövő generációk új kérdéseket tesznek fel és más viselkedési mintázatokat követnek.
Amiben szerintem viszont mindig ugyanaz a történet, az az életpálya. Az ember mióta ember, gyakorlatilag ugyanazokon a fázisokon kell, hogy keresztülmenjen. Ugyanúgy tanul, utána egzisztenciát teremt és mellette is tanul. Végül pedig reményeim szerint egyre többen adják át a tudásukat. A különbséget ott látom, ki melyik életpálya szakaszban van, nem abban, ki hány éves. Mindenkit arra bátorítok, legyen nyitott. Az eltérő generációs mintázatok valószínűleg egyszerűen abból táplálkoznak, hogy a körülöttünk lévő világ nem ugyanaz, mint amikor mi voltunk ugyanennyi idősek.
A munka és a magánélet terén is jelen vannak a generációs különbségek. Egy mai végzős egyetemista tényleg kevesebbet szeretne dolgozni? Mi okozta a változást? Milyen jövőképet jósolsz?
Az én értelmezésemben ez egy evolúciós folyamat. Még az én szüleimnek sem volt fenékig tejfel az életük, de már ha a szüleink nagyszüleihez hasonlítom, egzisztenciálisan jobb létben élhettek. Ehhez képest nyilván az én generációm, az X-esek szintén jobb lehetőségekkel rendelkeztek és fut is mindenkiben ez a normális program. Ezt a szülők is generálják, hogy „fiam, te azért többre vidd, neked jobb legyen, ne kelljen azokat a köröket lefutni, amit nekem kellett”. Legyen szó bármilyen generációról, a szülők jobbat akarnak a gyereknek és ennek érdekében mindent megtesznek.
A SÉMA TEHÁT AZ, HOGY A KÖVETKEZŐ GENERÁCIÓKNAK MINDIG EGY PICIT JOBBAN KELLENE ÉLNIÜK.
Az pedig egy emberi természetből fakadó igény, hogy egységnyi bevételért kevesebbet kelljen dolgoznunk. Ha pedig megvan erre a lehetőség, akkor élnünk kell vele. Fontos szempontot hoz be egyébként Prof.Dr. Nagy Beáta, a Corvinus Egyetemen végzett kutatása, amely rávilágít, hogy a mostani generációk azért sem szeretnének annyit dolgozni, mert saját szüleik példáján látták, mennyi áldozattal jár, ha az anyagi jólétért cserébe a munka helyeződik előtérbe.
A Z GENERÁCIÓ OPTIMALIZÁLNI AKAR. KEVESEBB ÉS HATÉKONYABB MUNKÁT AKAR, HOGY NE CSAK ABBÓL ÁLLJON AZ ÉLET. ÉS ÉN ERRE AZT MONDOM, HOGY EZ A GENERÁCIÓ SOKKAL OKOSABB.
Sokkal okosabb, mert ez a helyes válasz. Én mindig azt szoktam mondani, hogy a fokozatosság elvét kövessük. Azt soha ne felejtsük el, hogy az előző generáció munkája nyomán képes itt lenni a mostani. Az optimumot érdemes megtalálni. Ahhoz, hogy valaki kiválót alkosson a területén, bizony minden fázisnak rendben kell lennie. A pályakezdés során, az elején biztosan többet kell beletenni.
Régen nem volt jellemző, hogy mindenki egyre jobban él. Gondoljunk a jobbágyra, akinek le volt osztva minden lap, vagy a földesúr első-második-harmadik fiára, a dualista Magyarország cselédjeire. Rövid törióra ide vagy oda, alapvetően sokkal jobban előre elrendelt életutak voltak. A mai fiatalság jóval nagyobb bizonytalanságban van annak minden előnyével és hátrányával. Próbál is mindent megragadni, hogy csökkentse ezt a bizonytalanságot. Karrier-tanácsadás, motivációs trénerek, önfejlesztés, mentorálás. Mindenki próbálja a lehető legtöbbet kihozni magából, amilyen korán csak lehet. Ezt te hogy látod?
Egyrészt szülői oldalról is van egy nyomás. Kimondva vagy kimondatlanul, de jellemzően megvannak az elvárások egy gyerekkel szemben, hogy éljen az összes lehetőséggel, amit a szülő meg tud előtte nyitni. Van egy csomag, amit ráteszünk a gyerekre. Ezt én is merem állítani, hiszen az elsőszülött gyermekemnél magamon is észrevettem. A másik hatás, ami fontos – pont amit említesz -, hogy az én időmben eléggé látható ösvények voltak. Rögtön kettőből-háromból ki tudta az ember választani, hogy mi vár rá.
REÁLBAN VAGY HUMÁNBAN VAGY JOBB – AZON BELÜL, HA REÁLBAN, AKKOR TERMÉSZETTUDOMÁNY, MŰSZAKI, VAGY AZ ORVOS, HA HUMÁNBAN, AKKOR BÖLCSÉSZ VAGY JOGÁSZ.
Gyakorlatilag ezek voltak az utak. Nagyban befolyásolt a szülők végzettsége, hiszen onnan szintén jött az erős nyomás, hogy „fiam, érdemes lenne folytatnod azt, amibe mi már belekezdtünk”. Látni kell, hogy régebben azért a család által épített kapcsolati háló nagyon sokat jelentett, így sokkal egyértelműbb volt “a mesterség folytatása”.
Ehhez képest mi van most? Olyan, mint amikor beszabadul az ember New Yorkban az egyik nagyáruházba, legalábbis az én példám a cipőmennyország, amikor két emeleten vannak női cipők és az ember csak szédül és bámul és nem tudja, hogy mihez nyúljon. A következő érzése pedig az elveszettség, a frusztráció.. Mert arra jön rá, hogy tulajdonképpen mindent szeretne, de nem tudja, hogy merre induljon el. Fél, hogy ha valamit kiválaszt, a többi lehetőség egyből be is zárul előtte.
Sok fiatallal, pályakezdővel van szerencsém együtt dolgozni mentoring kapcsán és sokszor látom, hogy ez az igazi probléma. A Cipőmennyország, a Karrier Heaven. Az önismereti munka az, amit én minden ilyen esetben javaslok. Hál’ Istennek millió személyiségi profil áll rendelkezésre, sok ember támogat a visszajelzésével és számos cég nyitottajtó-politikával van. Tudunk találkozni olyan példaképekkel, akik inspirálnak. Ezek után könnyebb döntést hozni, hogy milyen irányba induljunk. A jó hír pedig az, hogy tekintettel erre az elképesztően globális, rugalmas és rengeteg lehetőséggel bíró világra, az ember menet közben is képes a GPS-be új koordinátákat beütni.
Fontos, hogy karrierutunk során minél több különböző területet megismerjünk, miközben folyamatos párbeszédben vagyunk magunkkal. Mert ha ezt az önmagunkkal történő párbeszédet megspóroljuk, hogy várhatjuk el, hogy majd egy vezető, akihez kerülünk, meg tudja mondani, hogy milyen irányt kell vennünk, mi lesz a jó nekünk. Ő legfeljebb terelgetni tud. Ahhoz, hogy a legjobb döntések szülessenek és ne maradjunk túszok, nagyon-nagyon sokat kell foglalkozni önmagunkkal. Hogy merre tartok, mi az, ami engem inspirál.
Pályakezdés kapcsán szóba jött az önismeret és a karrierépítés, említetted a mentorálást is. Kimondhatjuk, hogy senki sem hivatott pályakezdőként egymaga megküzdeni mindennel? Milyen az a tudatos karrierépítés? Fél évben egyszer megállunk és önvizsgálatot tartunk? Milyen technikák vannak, hogy lehet ezt elképzelni egy olyan pályakezdőnek, aki még soha nem csinált ilyet?
A kevesebb több. Ez lenne az első tanácsom. Én nagyon sokszor, amikor a mentoráltjaimmal találkozom és elém tárják ezt a bőség zavarában lévő elbizonytalanodásukat, akkor azt szoktam mondani, hogy nyilván megismerted magad, tudod, hogy mik az erősségeid, és
HA TOVÁBBRA IS ÉRZED A BIZONYTALANT, AKKOR IS DÖNTS. JOBB AZ ON THE JOB TAPASZTALÁS, MINT A VEKENGÉS.
A UCLA egy híres kutatásában két homogén csoportot vizsgáltak. Az egyik csapat négyféle eperlekvárt kellett, hogy kóstoljon, majd vásároljon. A másik 24 különbözőből válogathatott. Azt vizsgálták, hogy a választás bővítése okoz-e – s ha igen milyen – elégedettség növekedést. A kutatás eredménye – talán ma már nem egészen meglepően – az lett, hogy a kevesebb opcióból történő választás nagyobb elégedettséggel jár.
Azaz érdemes priorizálni, majd szűkítened a tölcsért, a végén marad két terület és tényleg nem tudsz dönteni, akkor is jobb, ha elindulsz egy irányba, mert mindig van lehetőség változtatni. Nekem az első diplomám egy jogi diploma volt. A család számára preferencia volt, elvégeztem, fogalmam nem volt, hogy én mit is szeretnék ezzel. Elkezdtem dolgozni és figyeltem magamat. Megoldottam mindent, de rájöttem, hogy nem vagyok kellően precíz a részletekben. Ezután elkezdtem nézni mi érdekel és rájöttem, hogy az üzlet, azon belül a stratégia, és emberek érdekelnek. Az az emberekre kívánok ráhatással lenni. Jogászként az üzleti szituációkat szerettem, amikor meg kellett értenem, tanácsot kellett adnom, döntést kellett előkészítenem. Onnan már csak két pillantás volt rájönnöm, hogy milyen irányba kellene mennem. Akkor indultam el az üzleti pályán. Váltottam, „hozzátanultam” és mentem tovább.
Az, hogy négy évig kizárólag jogi pályán mozogtam egy félredobott négy év volt? Egyáltalán nem, hiszen később üzleti vezetőként mindig magabiztosan ültem a tárgyaláson. Soha nem éreztem, hogy bárki megvezetne vagy olyan csapdába kerülnék, amiből később a jogászoknak kellene kivakarnia.
Régi szokás mondani, hogy hét évente változáson megy át a személyiségünk. Az alapjegyek megmaradnak, a világra adott válaszok, az igényeink viszont alakulnak. Én a gyorsan változó világunkban ezt öt évre taksálom most. Tehát ha valaki megcsinál egy személyiségi profilt pályakezdőként, amiből kiderül az orientációja, az erősségei és elindul egy irányba, akkor ötévente érdemes ezt felülvizsgálni. Ötévente érdemes azzal foglalkozni, hogy hol vagyunk, hova tartunk és szintetizálni kisebb eredményeinket hosszú távú céljainkkal.
Ahogy haladunk előre karrierünkben – jó esetben – egyre jobban tisztában vagyunk saját képességeinkkel és hogy mit keresünk egy munkában. De egy munkahelyen sok mindent lehet szeretni. A szakmai munkát, a közösséget, a célt. Ha nincs még tapasztalatunk, akkor mit érdemes nézni első igazi, teljes állású munkánk esetén?
Ez az első hely valakinek már lehet, hogy az egyetem alatt van. Nagyon bízom benne, hogy sokaknak folyamatosan, nyaranta is van munkatapasztalatuk. Mindenképpen meg kell nézni magát az iparágat és a céget, hogy milyen pályán, növekedési szakaszban van. Az iparág, terület milyen téren képes tapasztalatot adni. Ha kijön egy kezdeti profilozásnál, hogy én emberekkel szeretek foglalkozni, de még nem érzem magamban a vezetés iránti vágyat, akkor érdemes olyan területre menni, ahol valakinek kiszolgáljuk a tevékenységét. Ügyfélszolgálat, vagy olyan területek, amelyek az üzletet, esetleg egy szakember munkáját támogatják. Aki irtózik az emberekkel való foglalkozástól, szakértői pályán kell elindulnia, ahol elmélyült munkát tud végezni, önállóan tud dolgozni. Amennyiben pedig van affinitása az emberekkel való foglalkozáshoz, akkor nyilván el tud indulni olyan irányba, ahol állandó interaktusok vannak és menet közben már azt is látja, hogy vannak-e vezetői ambíciói.
Ez az úgynevezett erősségekből, profilból eredő választás. Azt is meg kell nézni, hogy mit kommunikál a cég magáról, van-e ott ismerősünk, neki mik a tapasztalatai. Milyen fejlődési lehetőségek vannak, mennyire támogatják a pályakezdők beilleszkedését, milyen karrierprogramok vannak. Mert aki tehetséges, annak az anyagiak csak egy higiéniás faktor. Persze meg kell nézni, hogy mennyi kell ahhoz, hogy elinduljak az életben. Viszont, ha bérben mindenki, mondjuk három cég megadja azt a szintet, ott már én mindig azt javaslom, érdemes befektetni a fejlődésünkbe és olyan céget választani, ahol professzionális megközelítés van, programok futnak, amelyek segítik a tehetséges fiatal kollégák orientációját.
FONTOS AZ IS, HOGY KI LESZ A VEZETŐM. MERT AZ EMBER A CÉGET VÁLASZTJA, DE A VEZETŐT HAGYJA EL.
Tőle tanulunk számtalan dolgot, amely később akár vezetőként bennünk is jó vagy rossz példaként fut majd. Keressük meg azt is, hogy miről ismerszik meg a cégen belüli közösség. Amikor az ember elmegy egy interjúra, akkor vagy egy picit érkezzen előbb, vagy kérjen lehetőséget, hogy megengedik-e, vagy van-e valami protokoll arra, hogy egy picit körbenézzen. Mindenkinek az érdeke, hogy megalapozottan válasszunk. Egy kultúrába csatlakozunk, és ha tetszett az iparág, jó fej volt a főnök, van vezetőképző programjuk, de nagyon eltérő a kultúrája az én személyiségemtől, akkor ki fog köpni a rendszer. Vagy én fogok eloldalogni, és nem biztos, hogy ez sikerélményt jelent, főleg egy első munkahely kiválasztásánál. Végezzünk tehát minél átfogóbb vizsgálatot. Ne csak az számítson, hogy mennyi a home office, meg egyéb ilyen technikai tényezők, amik elsőre sokszor fontosnak tűnhetnek.
Mennyire kell szorosan a szakmánkban gondolkodni? Ha én marketinget végeztem, akkor ügynökséghez kell mennem? Ha turizmust, akkor szállodába?
Azt nézzük meg, hogy az adott területen milyen pozíció tud majd a későbbiekben dobbantó lenni. Kezdjük fejnehezen a karrierünket. Ne féljünk az elején melós területet választani. Abból fogunk tanulni. Ahhoz nézzük hozzá, hogy a cég ad-e lehetőséget, hogy továbblépjünk onnan. Egyébként a cégek is így gondolkoznak. Érdemes rákérdezni, hogy mennyire van lehetőség akár az onboarding alatt tesztpilóta üzemmódba kerülni, amikor tulajdonképpen körbe tudunk menni egy-két másik területen is.
Főleg az elején igyekezzünk cégen belül fejlődni. Ne válasszuk azt – az ebből a szempontból nyilván könnyebb utat -, hogy mivel a munkaerőpiac mindig keresi a tehetségeket, ha egy kicsit már nem érzem jól magamat, akkor dobbantok. Használjunk belső lépcsőket, próbáljunk megküzdeni a vágyainkért a cégen belül és csak akkor lépjünk tovább, ha mindent megtettünk és kiaknáztunk az adott cégen belül.
És ezt nem azért mondom, mert ebben jó pontokat szerzünk az adott cégnél, hanem mert ha mindig megspóroljuk a nehezebb, konfrontatívabb feladatokat a karrierépítésünkben, akkor ez kicsit olyan, mintha két kiló súlyzóval emelgetnénk örökké a konditeremben. Időnként muszáj gyakorolnunk és persze nyilván van olyan is, hogy konditermet kell váltani, de soha nem szabad elsőre feladni. Én mindenkit arra bíztatok, hogy az első helyeken mindent próbáljon meg annak érdekében, hogy kiaknázza az összes lehetőséget és megtanuljon boldogulni egy munkahelyen.
Mit jelent az, hogy karrierben gondolkodni? Az a lényeg, hogy hova jut el az ember, vagy inkább a folyamat?
Ha túrázás közben állandóan a lábam elé nézek, akkor elfelejtek felnézni, hogy meglássam, hova szeretnék eljutni, vagy hogy milyen jó lesz majd a pihenő. Így lehet elveszíteni a karrier szépségét és az életnek a lényegét, magyarul azt, hogy tulajdonképpen én váltogassam a perspektívát és önmagamat hozzam helyzetbe, merjek valamit elképzelni, álmodni és utána abba az irányba elindulni. Adjak magamnak arra lehetőséget, hogy közben megismerjem magamat az úton. Mert csak úgy fogok tudni menet közben rájönni arra, hogy mi az, ami engem igazán elégedetté, boldoggá tesz.
És, hogy az egészre tegyek egy csavart, ahogy mondtam, változunk az út során. 28.000 nap. A biztosítási statisztikák alapján ma Magyarországon átlagosan ennyit él egy ember. Ennyi ideje van arra, hogy megtalálja azt, hogy ki ő, miért van itt ezen a világon. Mi az, ami boldoggá teszi. Fiatalkorban kötelességünk nagyon szélesre nyitni a látóterünket. Fontos, hogy minél több nézőpontot és közben magunkat is megismerjük. Aztán nem szabad megijedni és érezni kell, ha jöhet a következő lépés.
Általánosan ismert modell a Maslow-piramis. Természetes igény, hogy aki ambiciózus, az szeretne folyamatosan feljebblépni. De az is lehet, hogy a 28.000 napban nyitok egy új fejezetet, és egy másik ösvényre térek át, ott próbálok szinte pályakezdőként újra elindulni. A kutatások azt mondják, a mostani generációk esetén egy életen belül akár négy ilyen karrierszakasz is előfordulhat. Ezért is nagyon fontos az önismeret.
Elterjedt teória, hogy 10.000 óra alatt bármiben profi szintre juthatunk. Ez napi 8 órában is majdnem 5 év, ha pedig munka mellett igyekszünk új karrierutat kiépíteni, akár 10 évet is igénybe vehet.
Sokáig használtam ezt a tízezer órás szabályt és van is egy spéci Zolnay Juditos fűszerezésem rá. Az tud eljutni a tízezer óráig, aki megtalálta azt, amit élvezettel csinál. Egy mesterember biztos, hogy több mint tízezer órát tölt egy szakmában, de ismerünk olyan mesterembert is, aki szintén ugyanannyi időt töltött a szakmában és valahogy mindenki az ő éttermébe, cukrászdájába szeretne bejutni. A különbség szerintem mindig az, hogy az adott ember olthatatlan vággyal van a saját munkája iránt. A tízezer szerintem önmagában, mint idő nem elég. Meg kell találni azt, amiben azt a tízezer órát – és majd ami utána következik – úgy töltjük el, hogy az a miénk és örömmel csináljuk. Én így vagyok, amikor emberekkel kell foglalkoznom, fejlesztem őket.
A legfontosabb tehát, hogy olyan tevékenységbe tegyünk csak időt, amit tényleg szeretünk és amiben ki tudunk bontakozni?
Igen. És, hogy legyen bátorságunk bevallani, ha nem olyanban vagyunk és váltani, sosincs késő!
